Onomastikion

A korai időszakban a szlávok közt ugyanúgy jelentős csoportot alkottak a kéttagú személynevek, mint a germánok közt (vö. kéttagú germán személynevek). A kéttagú nevek egy előtagból és egy utótagból álló összetett nevek. A tagok rendszerint (a prepozíciós előtagúak vélhető kivételével) nem adtak közös jelentést, még ha egyes jelenkori forrásokban szószerkezetekként is értelmezik őket. Az elemek megválasztását a hagyomány befolyásolta: például a leszármazottak egyike a szülő nevének előtagját, a másik az utótagját örökölhette, és ehhez választhattak egy alkalmas másik tagot a lehetséges készletből. Az egyházi névadás előretörésével a kételemű nevek használata megcsappant, csak a királyok, ill. szentek presztízst szerzett nevei maradtak használatban immáron egységként, mint pl. m. László < szl. *Vladislavъ, m. Vencel < szl. *Vęťeslavъ > cs. Václav. A kéttagú nevek a nemzeti romantika időszakától kezdve jelennek meg ismét az egyes szláv nyelvekben eltérő gyakorisággal: különösen kedveltek lesznek a horvát-szerb és a lengyel területen.

A teljes kéttagú személynevekből a többi egyéni névhez hasonlóan további személynevek képződtek csonkolással és kicsinyítő (nagyító) képzéssel. A csonkolás miatt a továbbképzésben csak az előtagok vettek részt, amelyek így önálló nevekké is válhattak. Ilyen pl. m. Lad, Lada, Ladó ~ ro. Vlad stb. < szl. Vlad <: szl. Vladimirъ, Vladislavъ stb. > m. Ladomér, László {NV:77}.

Előtagként az alábbi szófajok fordultak elő:

• névszók (főnevek és rövid alakú melléknevek);
• igék;
• határozószavak;
• birtokos névmások;
• elöljárók, igekötők;
• személynevek.

Utótagként az alábbi szófajok állhatnak:

• névszók (főnevek és rövid alakú melléknevek);
• igék.

A összetételek szláv rendszerének megfelelően az elő- és utótag közt egy kötőhangzó áll, amely névszók esetén eredetileg a névszó tőmgh.-ja azzal a változtatással, hogy az -a helyett -o áll, ill. msh.-s tő esetén -i. Az igék jelen felszólító módú tövükkel állnak és (msh.-ra végződő tőalak esetén) -i kötőhangzóval kapcsolódnak, a határozószavak, névmások és elöljárók/igekötők alapalakjukban. Idővel a rendszer felbomlott, és az -o, ill. -i kötőhangzó terjedt el a többi rovására. Ennek során egyes névalakokban azonos előtag esetén is eltérő kötőhangzó rögzülhetett. Van, hogy az utótag hat erősen a kötőhangzó minőségére: egyes nyelvekben pl. a -slavъ utótagként jellemzően -i mgh.-n keresztül kapcsolódik mindenféle előtaghoz. Néhány esetben nincs kötőhang: ezek jellemzően újabb alkotások, illetve hangkieséssel alakult másodlagos formák. — Az újabb korban jelentek meg az előtagok közt a személynevek. Erre az adott indíttatást, hogy az előtagok a csonkolás révén gyakran lettek önálló szn.-ek is. Ezáltal a kéttagú névadás felbomlásával úgy tűnhetett, hogy a önálló nevek is lehettek előtagok. Ennek a vélt mintának a hatására jelentek meg egyházi, vagy éppen már kéttagú szn.-ek is előtagként.

Az utótagok szűkebb készletet alkottak az előtagoknál, amely részben átfed az előtagokkal, de akad olyan elem, amelyet csak utótagként lehet adatolni. Az utótagok tőhang nélküli tőalakban állnak és kifejezik a viselőjük nemét: férfiak esetén -ъ (jer), nők esetén -a végződést vesznek fel. Utótagként a tő „megkeményedik” (pl. *myslь > *-myslъ), kivéve ha a lágy tőmsh.-nak nincs kemény párja (pl. a *vojь változatlan). A tő megkeményedése miatt az utótagok igei voltát is csak az előtagi párhuzamuk alapján lehet felismerni. (Egyébként előtagként is sokszor aggályos az igék és az igei főnevek elkülönítése: ilyen esetben a jellemző kötőhang alapján döntöttünk.)

Az alábbiakban a legjellemzőbb elő és utótagok listáját adjuk (a forrásokat l. a táblázat után). Mivel a jelenkori szláv nyelvekben az azonos eredetre visszamenő tagok írásos alakja eltér, címszóként a latin betűs szerb formákat vettük fel. Magyar kontextusban az esetek többségében ez adja a legfelismerhetőbb írásképet. Azokat a tagokra, ahol ez nem teljesül, a † jel figyelmeztet. Bizonyos esetekben azonos alakú tagokhoz eltérő jelentés tartozik, ezeknél történeti különbségek vannak, amelyeket a nyelvfejlődés elmosott. — Az ősszláv alakokban nyomdatechnikai okok miatt az ogonyekes („farkincás”) ǫ betű helyett lengyel mintára ą betű áll. A ŕ betű msh.-k között hosszú szótagalkotó hangot jelöl, egyébként lágy mássalhangzót.

[a táblázat még bővül]

Források:

• Magyarországi nemzeti és etnikai kisebbségek utónévkönyve [S. Dávid Emese (felelős szerk.)]. Aranyhal Könyvkiadó, é. n. ISBN 963 348 088 4
• pl.wikipedia.org, a „Męskie imiona słowiańskie” kategóriába tartozó szócikkek, vö. <http://pl.wikipedia.org/wiki/Kategoria:M%C4%99skie_imiona_s%C5%82owia%C5%84skie>
• Wiesław Boryś: Slownik etymologiczny języka polskiego. Wydawnictwo Literackie. 2006. ISBN 83-0803648-1
• Maria Malec: Słovnik etymologiczny nazw geograficznych Polski. Wydawnictwo Naukowe PWN, Warszawa. 2003. ISBN 83-01-13857-2
• Kiss Lajos: Földrajzi nevek etimológiai szótára I–II. Második, javított és bővített kiadás. Akadémiai Kiadó, Budapest. 1988 (első, változatlan lenyomat: 1997). ISBN 963 05 4567 5

 [Utolsó módosítás: 2023.01.08]