Onomastikion

A gömöri származású családok egyik legtekintélyesebb tagja volt a Racskó-ék családja. Ők is Repistyéről [valójában szlk. Repištia / m. Gömörrépás, ma Ratková / Ratkó r.] indultak el. Ez a kis, viszonylag jelentéktelen szlovák falucska szinte ontotta magából a rajokat. Tudjuk, hogy a 19. század folyamán csaknem minden évben átjött innen 3–4 szolgalegény vagy cselédlány. (Nem jöttek egészen idegen helyre, hiszen a korábbi rajokból voltak itt ismerőseik, rokonaik. Sokszor ezekhez álltak be szolgálni, amíg meg nem ismerkedtek a helyzettel.) Az ilyen jövevény szolgák vagy cselédlányok a többévi szolgálat után sokszor beházasodtak a hasonló rendű és rangú családokhoz. Ebből rekrutálódtak a város körüli szőlők lakosai. A hagyomány szerint a Racskó család is egy ilyen vagyonosabb gazdacsalád volt, aki patronálta földijeit. A jóravaló és rátermett lányokat még ki is házasították. A Racskó család tagjai igen jelentős szerepet játszottak az evang. egyházi iskolák szervezésében is.

{TECsK:164–165 (5:48)}

A Pokoracky család igen körülményes vándorlást tett az Alföldön. Anyakönyvi feljegyzések szerint a Gömör megyei [Vyšná] Pokoradzból (magy. Felsőpokorágy) indultak el az Ipoly mentén (talán azért is, hogy megtévesszék az utánuk nyomozó hatóságokat), míg el nem értek a Nógrád megyei Bánkra, ahol ismerőseik voltak. Bánki tartózkodásuk hosszát nem ismerjük, de a csabai [békéscsabai] telepítési akcióba e család is bekapcsolódik. Azonban itt sem érzik jól magukat és továbbmennek Nyíregyházára. Viszonylag szegényen érkeztek, itt azonban szorgalmas munkával vagyont szereztek. Leszármazottaik ma is megtalálhatók a bokortanyák társadalmában.

{TECsK:164 (5:47)}

A törzsökös tirpák gazdacsaládok egyik legjellegzetesebbike a Pápai család volt. Eredetileg a Felső-Garam mentéről származtak, onnan húzódtak fokozatosan délebbre, majd a 18. század húszas éveiben Csabára [Békéscsabára] és Szarvasra. Régi nevük: Zrak volt, ezzel a névvel szerepelnek a Békés megyei névjegyzékben. Ezen a néven tartják nyilván őket az első összeírások is. Valószínűnek tartjuk, hogy a Zrak család Békésben nem tudott meggyökerezni, mert későbbi érkezésű lehetett. Amikor Petrikovics és a Károlyi pátens alkalmat nyújtott nekik az áttelepülésre, elsőnek jelentkezhettek a szarvasiak közül. A békési anyakönyvek szerint a Zrak családnak nem is maradtak sem Csabán, sem Szarvason közelebbi rokonai. A jóhangzású Pápai nevet a Zrak névhez toldott „Papaj” ragadványnévből kapták. Valószínűleg a hivatalos szervek ’magyarosították’ mai formájára. Az 1785. évben a család egyik érdemes tagja a főbírói tisztséget is viselte. Ezekben az években építették az evangélikus templomukat, és a hagyomány szerint a templomépítésben a Pápai családnak elévülhetetlen érdemei voltak. Leszármazottaik ma is élnek a városban és a tanyákon.

{TECsK:163–164 (5:46)}

A gazda és zsellér családok mellett valamikor igen fontos szerepet játszottak a város társadalmában az iparosok is. Így mindjárt az áttelepülés első évtizedeiben iparos családok irányítják a városi közigazgatást. Ezeknek többsége szintén bevándorló volt. Így pl. a Pál családról tudjuk, hogy mint csizmadia mesterek – több generáción át – Breznóról [szlk. Brezno, m. Breznóbánya] jöttek Nyíregyházára. A legkorábbi összeírásokban és anyakönyvekben sokszor Palyov, Palyovije, Palyoviech néven írják össze őket. Egyik leszármazottjukat 1774-ben főbírónak is megválasztották. Az iparosmesterségek közül legnépszerűbbek voltak a csizmadiák (1793-ban 115 volt a számuk), utána következtek a szűcsmesterek (szám szerint 33-an).

{TECsK:163 (5:45)}

Népes tirpák családok sorába tartoztak a Merkovszky család tagjai is. A Nyíregyházán megjelenő ősük a Sáros megyei Mirkovce (magy. Mérk) községből származott. Fiatal legényként érkezett, s alkalmi munkákat vállalt a tanyai gazdáknál. Mint csinos legény rövidesen benősült egy itteni, visszamaradt hajdú családba, és át is vette annak vezetését. Ezzel meg is vagyonosodott. Utána több falujabéli is követte, ezek inkább csak a közeli szőlőkben találtak helyet.

{TECsK:163 (5:44)}

A Moravszkyak családneve is igen ismert a tirpák tanyákon. Ők is Békésből jöttek. Eredetileg a Hont megyei Hontianske Moravce (magy. Egyház- és Apátmarót) kerültek le először Aszódra, majd onnan Csabára [Békéscsaba] és Szarvasra. 1754-ben két testvércsalád jött át Nyíregyházára. Igen élelmesek és munkaszeretőek voltak, minden igyekezetük a föld felé irányult. Ideérkezésük alkalmával a Nagycserkesz körüli jó termőföldeket foglalták le maguk számára. Ezért az itt foglalt szállásföldeknek a neve igen sokáig Moravszky-szállás. (Ez alatt a mai Budás-bokor határa értendő.) Leszármazottaik ma is népes számban lakják a  bokortanyákat. 

{TECsK:162–163 (5:43)}

A Márföldi család neve nagyjából azonos a már tárgyalt Kerekréti családnév történetével. A két családnév között csak az a különbség, hogy a Márföldiek esetén ismerjük a korábbi, szlovák családi nevüket. A tirpákok egymás közt a Márföldi nevet tirpák nyelven folytatott beszélgetés során Marfécky-nek ejtették. Régi anyakönyvi kivonatok szerint a századforduló éveiben kettős nevük volt, Tanczura-Márföldi néven tartották őket nyilván. Ma már csak a nagyon öreg tirpák gazdák tudják, hogy a Márföldi családot korábban Tancurának is nevezték. A Tancura család egy korábban elnéptelenedett községből: Márkföldéről érkezett ide. Ez a község a 18. században már nem is létezett, csak a helynevét tartották számon. A Gömör megyei Uzapanyittól [ma szlk. Uzovská Panica, r. Panitová] észak-keletre fekvő határrészben volt valamikor Márkfölde község. Amikor a Tancura család útnak indult, sokan még számon tartották ennek a falunak a helyét és nevét. 

{TECsK:162 (5:42)}

Gyakori és népes családnak számított a tirpák tanyákon a Mackó családnév. Igen gyakori ez a családnév Gömörben is. A gömöri néphagyomány szerint a Mátyás névből származik, ennek becézett alakjából vált kedvenc családnévvé. A gömöri palócok szerint a Mátyás nevet  az igazságos király iránti tiszteletből kedvelik a magyarok és a szlovákok. A Mackó családról tudjuk, hogy mint házaló fuvarosok jártak le Nyíregyházára, s minden valószínűség szerint a  gömöri Hostišovce-ből [m. Gesztes] származtak ide.

{TECsK:1562 (5:41)}

Igen tekintélyes és „rangos” család volt a Markó család is. Soraikból került ki a Békés megyéből érkező telepesek első bírója: Markó György. A hagyomány igazságos és derék embernek tartotta. Szarvasról került Nyíregyházára. Szállásföldjét a [ma Nagycserkesz külterületi részét képező] Markó-bokorban kapta. Leszármazottaik közé kell számítani azt a Markó Andrást is, aki az 1860-as években a túlzó magyarosítás ellen foglalt állást és nyilvánosan kiállt a szlovák nyelv védelmében.

{TECsK:161 (5:40)} 

A nyíregyházi tirpák családok közt igen szép számmal voltak képviselve a Lehocky-ak. Úgy látjuk, hogy nem is származtak egy helyről, mert voltak közöttük vagyonosabb és szegényebb családok is. Az első tagjaik a Zólyom megyei Lehotáról [feltételezhetően a mai Dolná Lehotáról (utóbb m. Alsószabadi) vagy Horná Lehotáról (utóbb m. Felsőszabadi)] indultak dél felé. Az első állomásuk Csaba [Békéscsaba], utána Szarvas és Berény [Mezőberény] volt. Mozgékony és élelmes fajtának tartották őket, egyik ága nemességet is kapott, de az az érdekes, hogy nem éltek vele. (Legalábbis a nyíregyházi nemesek nem vesznek róluk tudomást.)

{TECsK:161 (5:39)}  

Valamikor igen tekintélyes családok sorába tartoztak a Laco család tagjai. Úgy érezzük, hogy szerepük sokkal nagyobb volt, mint gondolnánk. Eredetileg Breznó [szlk. Brezno, m. Breznóbánya] városából kerültek le Szarvasra. Lacó András neve benne van a Békés megyei névjegyzékben is, tehát az első érkezők közé tartozik. Háza és telke a Közép utcában volt. Szállásföldje is az első foglalók közt, a Moravszky-szállásokon, a mai [Nagycserkesz részét képező] Bundás-bokorban volt. 1760-ban a főbírói tisztséget viseli – ezekben az években osztják fel a határt három részre. Ezek azok az évek, amikor a szarvasi jövetelű gazdák keresztülviszik, hogy a határt „régi római emberek szokása szerint” szállásokra osztják fel. Laco András főbíró is szarvasi érkezésű volt. De azt sem szabad kihagyni a számításunkból, hogy Laco főbíró családja breznói származású volt, ahol a breznói gazdák (az úgynevezett „hugánok”) már a 18. században állataikat külső hegyi tanyáikon tartották, télen is ott teleltették, mint az a kialakuló nyíregyházi bokorszállásokon is gyakorlatba jött! Később ezeken a hegyi tanyákon az állattartást intenzívebb mezei gazdálkodás váltotta fel. Sajnos ennek az első határfelosztásnak nem maradtak nyomai a város levéltárában. Nagyon valószínűnek tartjuk, hogy a mai bokortanyák kialakulásában a Laco családnak komoly szerepe volt. 

{TECsK:160–161 (5:38)}

A Kovács családnévről már korábban említést tettünk. Itt csak azt tartjuk szükségesnek szóvá tenni, hogy a Békés megyei névjegyzékben lévő nob. [nobilis ’nemes’] Zeman András azonos azzal a Kovács Andrással, aki az 1754-es összeírásban a Csabai utcában lakik. Ugyanőt 1759-ben újra Zemian Andrásként írják össze. Úgy látjuk, hogy a Kovács családok közül e Kovács András tekintélynek örvendett. 1763-ban a jobbágygazdák – annak ellenére, hogy nemes rendű – megválasztják főbírónak. Az 1783. és 1885. évben leszármazottait is megtisztelik ezzel a tisztséggel – bizonyára nem ok nélkül! Ennek a nemes Kovácsnak igen jó összeköttetései voltak a földesúr tiszttartóival, a vármegye uraival.

A betelepedés éveiben igen sok azonos nevű Kovács család lakott Nyíregyházán. Volt egy szarvasi érkezésű, akit Fábri-Kovácsnak, volt egy nógrádi, Zelené [újabban m. Ipolyszele] községből jövő: ezt Zelenyánszky-Kovácsnak, a Sebedínből [újabban m. Szebedény] költözőt Szebedinszky-Kovácsnak, a liptói származásút Kovács-Vazstyan-nak (Vázsec [szlk. Važec] községből jött), egy gömörit Kovács-Meleghegyszky-nek [vö. m. Meleghegy, szlk. r. Melecheď, újabb Teplý Vrch] és egy komlósi [tótkomlósi] jövetelűt Komlósszky-Kovácsnak neveztek. Ennek a komlósi Kovácsnak egyik végrendeletéből tudjuk, hogy igen népes rokonsága maradt Komlóson. A végrendelet tartalmából és keletkezéséből azt tapasztaljuk, hogy az Alföldre letelepült szlovák családok ‘rokonságtudata’ (legalábbis Nyíregyháza–Komlós viszonylatban) körülbelül két nemzedéknyi időre, kb. 50–60 évre terjedt ki.

{TECsK: 159–160 (5:37)}

A Kósa családról tudjuk, hogy az a palóc–szlovák nyelvhatáron – de másfelé is – igen elterjedt családnév. A régi gömöri tizedlajstromokból, úgy magyar, mint szlovák falvakból egyaránt ki tudjuk őket mutatni. A nyíregyházi Kósa család a Nógrád megyei Pravica (magy. Paróca) községből átköltözött előbb Csabára [Békéscsabára], onnan Berénybe [Mezőberénybe] és 1754-ben Nyíregyházára. A családnév pontos eredetét nem tudjuk, egyelőre meghatározhatatlan etnikumú Kos, Kós, Kosa személynév becézett formájában [lehet] magyarázni. Leszármazottaik ma is élnek a városban és a bokortanyákon.

{TECsK: 159 (5:36)} 

Érdekes az is, amit a valamikor igen tevékeny Koleszár családról tudunk. Az újratelepítés éveiből két Koleszár családról van tudomásunk. Az egyikről tudjuk, hogy a Gömör megyei Petrovo-ból (magy. Pétermányról) mint ügyeskezű kerékgyártó mester költözött át Nyíregyházára. Készítményeivel ellátogatott az itteni hajdúsági vásárokra,  tehát jól ismerte a Nyírséget. Ila Bálint szerint ez a Koleszár Márton már 1753. év előtt is lejárt a Nyírségbe aratni. – A másik Koleszár családról tudjuk, hogy az Hankováról [újabban m. Annafalva] húzódott le a tirpákok közé. Valószínűnek tartjuk, hogy leköltözésében a másik Koleszár is segített, mert az 1754-es összeírásokban egymáshoz egészen közel, a Szarvasi palétában laknak. Foglalkozásukat egyszer Kollár, másszor Koleszár néven jelzik.(A kollár vagy koleszár egyformán jelenti a kerékgyártó mesterséget.)

{TECsK: 159 (5:35)}

Az alföldi szlovák kolonizáció történetéhez igen értékes adatokat szolgálhatnak az olyan családnevek, mint amilyen a Kiskerecký [szlk. Kiškerecký, m. Kiskerecky] család neve. A kevésbé tájékozottak nem is hinnék el, hogy a fenti családnévben Kiskőrös nevét kell keresni. E családnév keletkezését és itteni [nyíregyházi] használatát úgy kell értelmezni, hogy Kiskőröst 1712-ben telepítették újra szlovák érkezésű családokkal. Ott is megismétlődött az a Békés megyei eset, hogy a nagyszámú telepeseknek már nem jutott házhely és jobbágytelek. Az időközben megszaporodott családokban a házas fiaknak sem jutott már telek. A fiatal házasok kapva kaptak az alkalmon, amkor Nyíregyházán jobbágytelket és szállásföldet kaphattak. Így egész természetes, hogy Kiskőrösről is átjött néhány család Nyíregyházára, akiket az itteni lakosok jövetelük helye alapján Kiskerecky-nek (Kiskőrösi-nek) neveztek el. (Így nevezlek el pl. egy Fitos nevezetű családot is, aki szintén Kiskőrösről jött át Nyíregyházára.)

{TECsK: 158–159 (5:34)}

Igen figyelemre méltó interetnikus fejlődésfolyamatról tanúskodik a Kerekréti család neve. A magyar családnévből kikövetkeztetve a viselőit magyar etnikumúnak vélhetnénk. A valóság azonban az, hogy a Kerekréti család ősei szlovák anyanyelvűek voltak, akik a gömöri rajokkal a Murány [folyó] melletti Mokrá Lúkáról (magyarul: Vizesrét) települtek át Nyíregyházára. A Kerekréti család származáshelyének a 15. századig Kerekrét volt a neve. A falu azonban a 15. században elnéptelenedett, lakossága szétszéledt. A környékről beszivárgó szlovák lakosság azonban megőrizte a község korábbi elnevezését, és hosszú évszázadokon át a származáshelynek többféle elnevezése volt használatban (Kerekrét, Vizesrét, Mokrá Lúka). A nyíregyházi kolonizáció éveiben az innen átköltöző családnak az új lakóhelyen a származáshely archaikusabb változatát adták családnévként. (Lehetséges, hogy ebben része volt magának a Kerekréti családnak is.) Mindenesetre e családnévnek Nyíregyházán való meghonosításával a Kerekréti család egy már nem létező, még a 15. században elnéptelenedett gömöri magyar község nevét őrzi. A szóvá tett példa a szlovák-magyar interetnikus kapcsolatok egyik tanulságos bizonyítéka.

{TECsK: 157–158 (5:33)}

A Jánószky család tagjairól tudjuk, hogy mindig a vagyonosabb származású családok törzséhez tartoztak. Eredetileg a gömöri Jánovce (Gömörjánosi) [valójában m. Jánosi, ritkábban Rimajánosi a szlk. Rimavské Janovce név alapján] községből kerültek le Békés megyébe, Csabára [Békéscsabára], s onnan Nyíregyházára. 1754-ben [Nyregyházán] az Orosi utcában van házuk és telkük, szállásföldjük helyét a városhatárban a János-bokor őrzi.

{TECsK: 157 (5:32)}

Figyelemre méltó az akkulturációs folyamat a korábbi érkezésű taksás családoknál. Erre a Juhász-Valach család szolgáltat példát. Ők is a már említett Slizskéről (Szelestye, Gömör m.) [valójában szlk. Slizké, m. Szeleste, korábban Szilistye] „szöknek” le Nyíregyházára. Erről a kis gömöri falucskáról tudjuk, hogy eredetileg szlovákok lakták, azonban a valach kolonizáció idején erősen keveredtek rutén-vlach családokkal. Ezek itt intenzív juhászattal foglalkoztak. Ilyen családok sorába tartozhatott a Juhász-Valach család is, akikről Ila Bálint is kimutatta, hogy 1754-ben négy család Nyíregyházára, három pedig Komlósra [Tótkomlósra] távozott. Ma már ezek a családok átmentek a szlovák-magyar nyelvcserén, s családnevükben is csak a Juhász változatot használják.

{TECsK: 157 (5:31)}

Igen szemléletesen mutatkoznak meg az etnikai integrációs folyamatok egy olyan későbbi érkezésű családnál, ahol az etnikai és nyelvi tényezők eltérőek a békésiek és nógrád-gömöriek kultúrájától. Ezt a folyamatot illusztrálja a Huszárszky család példája. Ők észak-zempléni tájakról szakadtak le Nyíregyházára, vallásban is különböztek a már ideérkezett családoktól. A Huszárszky család őse csak a 19. század közepén érkezett ide. Az apa, nagyapa egyszerű szolgalegényként szolgáltak a bokortanyákon lakó evangélikus gazdáknál. Eltérő hitük, nyelvjárásuk ellenére a második vagy harmadik nemzedék már teljesen felszívódott a tirpákság etnikai csoportjába. Átvették a középszlovák nyelvjárást, a szokásokat, legföljebb emlékezéseikben mutathatók ki korábbi származáshelyük folklórelemei. Három nemzedék leforgása alatt ők is kétnyelvűekké váltak. Az integrációs folyamatot jelentősen befolyásolták a beházasodás körülményei.’

{TECsK: 156–157 (5:30)}

Nagyjában azonban [az Ilykó családéval] azonos életsorsa volt az István családnak is – a különbség inkább ’időben’ mutatkozott. Az István család ősei már a 18. században lejárogattak az Alföldre aratni, náluk tehát az Alföldre járás már évszázados hagyománnyá vált. A szájhagyományból tudjuk, hogy az aratómunkában való részvételt még a török időkben is gyakorolták. (A népnek ezt az emlékezetét levéltári adatokkal is tudjuk igazolni.) Az István család 1754-ben a gömöri Slizské-ről (Szelistye) [valójában szlk. Slizké, m. Szeleste, korábban Szilistye] ’menekült’ át Nyíregyházára. A régebbi városi összeírásokban igen sokszor Števkoje, Števkoviech formában jelzik a család vezetéknevét. E variánsok főleg Gömörben szokásosak. Azokat, akik ilyen családnevet használtak, a békési gazdák „trpák”-oknak csúfolták.

{TECsK: 156 (5:29)}

Békéscsabai szlk. családnév, amelynek a normalizált szlk. helyesírású alakja Ďucha {ČP:105}. A ritka mai szlovákiai előfordulások (főként Trencsén/Trenčín és Érsekújvár/Nové Zámky környékén) vélhetően Békéscsabáról áttelepülőkhöz köthetők.

A XIX. sz.-ra visszanyúló genealógiai kutatásokból tudható, hogy a korai alakjaiban -o hangzóra végződő formákban fordul elő, pl. Ducho (1804, 1820, 1825), Gyucho (1817, 1834, 1849), az -a végű alakok némileg később jelentkeznek, pl. Ducha (1828, 1873), Diucha (1831, 1836, 1849), Gyucha (1846-tól). A XX. sz. elejéig a m. Konczos (Koncos, Kontzos) csn.-vel kettős vezetéknévként is szerepelt, pl. Gyucho alias Kontzos (1817), Koncos Diucha (1849), Konczos Gyucha (1851, 1871, 1893, 1903). 1934-ben az egyik családtag Gyulafalvi névre magyarosított.

A Gyucha vezetéknevű békéscsabai betelepülők némelyikét az akkor Jelenovo néven is ismert gömöri Susány (szlk. Šušany) községig lehet visszavezetni.

A név eredete bizonytalan, elsősorban az alábbiakra lehet gondolni.

Nézzük meg a gazdanevek mellett egy teljesen vagyontalan, taksás család származástörténetét és családnevének magyarázatát. Választásunk az Ilykó (vagy Ilyojancsó) családra esett. A szóbanforgó családnév az Ilona becenévből alakult. Meg kell azonban azt is jegyeznünk, hogy szűkebb körben volt ennek a családnak egy bizalmasabb jellegű családneve is: Ilyojancsó, amely azt jelentette, hogy akire ez vonatkozik, az = ’Ilona és Jancsó’ leszármazottja. Hivatalosan az első családi név volt használatban – de a szülők és nagyszülők keresztlevele a második, bizalmasabb használatú családi névre volt kiállítva. E taksás család nem volt régi Nyíregyházán, alig 100 éve, hogy érkeztek. A nagyszülők születési helye a Sáros megyei Vyšná Voľa [m. Felsőszabados] község (Bardejov = Bártfa melletti falucska). A nagyszülők a múlt század közepén mint szezonmunkára járó aratók látogattak el Nyíregyházára. Időközben annyira ideszoktak, hogy már télre se tértek vissza korábbi lakóhelyükre, s valamelyik tirpák gazda házában otthont teremtettek maguknak. A [XX.] század közepe óta már a negyedik nemzedék lakja a várost. Frissebb értesülésnél fogva a taksás családokban a szlovák nyelv volt csaknem napjainkig az anyanyelv. Az iskolákban azonban lassan kétnyelvűekké váltak s a [1977-ben aktív] mai nemzedék mind a két nyelvet elég hibátlanul beszéli.

{TECsK: 155–156 (5:28)}

Vannak családok, akik névcserén mennek keresztül, s vannak olyanok is, akik a régi nevüket az új lakóhelyükön is megőrzik, sőt terjesztik. Ilyennek találjuk a Štrba (Tátra alatti Csorba község)-ből érkező Greksza család vándorútját és sorsát. Tudjuk, hogy a 18. század első felében Štrbáról is útra kelnek kisebb rajok az Alföld felé. Néhányan el is érték Csabát [Békéscsabát]. Ezek az első rajok évenként legalább egyszer tartották a kapcsolatot az otthon maradottakkal. Egy ilyen megözvegyült anya is útra eredt Békéscsabára szakadt rokonai után, s magával vitte két kiskorú fiát is. Útközben elérték Nyíregyházát, s valahogy itt rekedtek – nem jutottak el Csabára. Az özvegy itt Nyíregyházán nevelte fel két kiskorú árváját, s ezekkel kiszélesedett a város lakossága. Ma már igen sok ilyen nevű család van Nyíregyházán, Csabán és a Tátra alatti Štrbán.

{TECsK: 155 (5:27)}

A n. Saier csn. magyaros írásformája, ez utóbbi pedig a n. Säer ’vetőmunkás, vető ember’ fn. és csn. alemann nyj. alakja. Ilyenformán földművesre utaló foglalkozásnévről van szó. {1}

A napi hírekben gyakorivá lett Manzheley vezetéknév az orosz Манжелей (Manzselej) csn. latin betűs átírása {1}. A csn. korai viselőit a XV–XVI. sz.-i pszkovi papság köréből lehet adatolni {2}. 

1. A továbbképzett or. Манжелейевский (Manzselejevszkij) és Мандзелейевский (Mandzelejevszkij) csn.-ek nyilvánvalóan összekapcsolhatónak tűnnek úgy, hogy a dz-s alak lehet az elsődleges, amelyhez utóbb fejlődött ki az orosz ajak számára egyszerűbb zs-s ejtésű forma. A dz-s változat belorusz, ill. ukrán közvetítéssel a lengyelből eredhet; ilyen le. dz ~ or. ж (zs) megfelelést analógiaként sok eset támogat, mint pl. le. miedza ~ or. межа (mezsa) ’mezsgye, határ(vonal)’. 

A név szl. -ej kicsinyítő képzővel {MSzlkCsn:89,97} alakulhatott egy *Mandel alapnévből, a dz-s ejtés a lágy d (azaz gy) hang lengyelben (vagy beloruszban) szokásos ún. dzekálós ejtéséből származhat, vö. le. miedź, belorusz медзь (medz) ~ or. медь (megy), szlk. meď ’réz’. Az alapnév eredete lehet {DuFam:Mandel}:

• az azonos eredetű n. Mandel szóból származó cs. mandel, szlk. mandeľ, óle. mandel (mai le. mendel) ’15 (kéve); kepe, (gabona)kereszt’ fn.
• a héber עִמָּנוּאֵל (ʿImmānûʾēl ’velünk az Isten’ > n. Immanuel, m. Emánuel) szn. köznapi jiddis formája
• a n. Mantel ’köpeny, kabát’ fn. korábbi Mandel alakja 
• a germ.*mannz ~ *man(n)ô ’(szabad) ember, férfi, harcos’ tagot tartalmazó kéttagú germán személynevek (pl. Manhart, Hermann) rövidült n. formájának továbbképzése n. -(e)l kicsinyítő képzővel és szervetlen -d hang beszúrásával
• esetleg a n. Mandel ’mandula’ szóval azonos n. foglalkozásnév
• kis valószínűséggel a Mandel,  ill. Mandeln alakú n. hn.-ekkel azonos n. képzőtlen lakosnév 

Hasonló le. csn.-ek: Mandzel, Mandzelewska, Mandzeliński, Mandzelowski, Mandziej, Mandżejewski; Mendzel, Mendzela, Mendzelewski, Mendzelowski; ill. Mandel, Mandela; Mendel, Mendela, Mendelawska stb.

2. Nem valószínű a cs.-szlk. manžel ’férj’ fn.-vel való összefüggés, mivel ez viszonylag fiatal alakváltozat, amely l : n > n : l hangátvetéssel keletkezett a korábbi malžen formából. A szó hangátvetés nélküli alakjában szerepel a lengyelben (małżonek), az oroszban (малжонки / malzsonki ’házastársak’). A fiatal, nyugati szláv hangátvetéses forma így nem  magyarázhatja meg a XV–XVI. sz.-i orosz neveket.